Szünet avagy lehet végleg vége

Sziasztok Vattacukraim!
Most nem egy résszel érkezek, hanem egy kisebb felháborodással, valamint egy bejelentéssel.
De ne féljetek, mert a felháborodás tárgyai nem ti vagytok, hanem a sulim tanári kara és úgy minden, ami közvetlen körülvesz. Ez az egész csak azért fontos, mert annyi feladatot akasztottak a nyakamba, hogy lassan leszakad és ebből az következik, hogy valamitől meg kell válnom vagy végleg, vagy pedig csak egy kis időre. Ez a valami az írás lesz. Nagyon sajnálom, hogy nem tudom fojtatni, de nem gondoltam, hogy ilyen nehéz is lehet a mindennapok súlya. Sajnálom és ezer csókkal búcsúzom egy időre biztosan!

xoxo: Klauu M.

6. fejezet

* Joannie szemszöge *

* Hely: Denveri kórház könyvtára *

* Idő: délután 1 óra 37 perc, 3 héttel a srácok hazaérkezése után *


Most van az, hogy két perc és bealszok ezen a hülye továbbképzésen. Gépesítik a kórházunkat és teljesen más rendszer lesz, amihez elméletben extra tudás kell. Elméletben nővér vagyok, nem pedig programozó.
- Akkor most lapozzanak a negyvenhatodik oldalra! - utasít minket a tanár. Egek, van itt olyan aki már 50 felett van és mégis tanul egy max 30 éves palitól, ez szörnyű. Ami még szörnyű, hogy akármit mond, engem bámul. Ilyen érdekes vagyok, vagy mi?! És megindul, hú de jó! Megáll mögöttem és kezét a vállamra helyezi. Ebből nyugtatózás lesz...
- Akkor most... - és jelzett az órája, hogy letelt az idő. Még mielőtt bármit mondott volna felpattantam és kirohantam a helyiségből. Kezdik roppantul megnehezíteni a dolgomat az itteni körülmények. Átöltöztem és bementem dolgozni. Még a délután műszakot pont elkaptam, de amennyire szeretnek itt hazaküldtek, mert az esti jótékonysági estet nem hagyhatom ki. Még mielőtt bementem volna a házba kivettem a leveleket a postaládából. Egy volt, ami eléggé kemény volt belül és nem az én nevemre küldték. Kinyitottam, hisz az anyámról van szó, és egy meghívót találtam benne. Meghívtak minket egy mához két hétre tartandó esküvőre Texas-ba. Anyám egyik jó barátnője férjhez megy. Hah, ez érdekes! Milyen esküvőre kell szörfös és motoros szerkót húzni?


* Ross szemszöge *

* Hely: A Lynch-ek háza LA-ben *

* Idő: délelőtt 11 óra 23 *

- A bátyám megházasodik - jön ki apa a konyhából.
- Hah? - néz fel a videójátékból Rocky.
- Valaki esküvőt emlegetett? - rohan be az erkélyről Rydel.
- Ezt mégis hogy csinálja? - kérdi unottan a már sokszor említett kérdést Riker, majd lapoz egyet a sportújságban. - Denver-ben új uszoda épül - kommentálja a látottakat. Joannie vajon szeret úszni? Egyáltalán hogy lehet most? Amióta eljöttünk nem beszéltünk. Felmentem a szobámba és a telefonomat szorongatva gondolkoztam, hogy felhívjam-e, vagy sem. Egy próbát megér. Fülemhez emeltem a készüléket, és hallgattam ahogy kicsöng és... Üzenet rögzítő. Persze Jo véletlen se vedd fel a telefonod! A telefonom magam mellé dobtam és a hajamba túrva hátradőltem. Miért nem jelez vissza? Lehet, hogy meg kéne tanulnom nehezen szeretni és könnyen felejteni...

5. fejezet

Sorry a késésért Vattacukraim :( 
Viszont most itt vagyok és új résszel és design-nal jelentkezem ;)
Jó olvasás és további jó őszi szünetet :)
xoxo: Klauu M.


*Joannie szemszöge*

*Hely: a repülőtér*

*Idő: a srácok indulásának éjszakája. 11:43*

- Köszönünk mindent! - ölel meg Stormie és Mark az indulás előtti utolsó percekben.
- Nálad jobb nővérkét akarva se kaphattunk volna - pörget meg a levegőben Riker.
- Tegyél le! - csapkodom nevetve a hátát.
- Hiányozni fogsz - szipog Ell és Rocky kánonban.
- Ez olyan megható - szipogok én is, mire mind a hármunkból kitör a nevetés. Hosszasan megölelem mind a kettőjüket, majd rá pillantok a hátuk mögött könnyes szemmel mosolygó Chris-re. A fiúk elvonulnak a többiekhez, én pedig krokodil könnyekkel meredek Christine-re és Delly-re.

- Minden nap skypolunk! - mutat rám fenyegetően Tini, majd megölel.
- Mindenképpen - mosolygom.
- Most, hogy rendesen elkentük a szempilla spirálod Jo...- nevet Rydel.
- Ami mellesleg még mindig jól áll - törli le a könnyeim Chris. - Magatokra hagyunk titeket a szöszivel - kacsint, majd elhúzza Rydel-t és Riker-nek dőlve figyel ránk. Ross szótlanul megáll előttem, majd összekulcsolja az ujjainkat és elgondolkodva méregeti egymásba olvasztott kezeinket. Kíváncsi lennék ilyenkor mi jár a fejében? Vagy hogy mit szeretne mondani?
- Látod ezt? - szólal meg úgy fél perc múltán. Rám pillant, majd visszavezeti tekintetét az előbbi pozícióba. Nem igazán tudom, mit akar ezzel, így csak várom, hogy felvilágosításképp közölje velem, hogy mire akar kilyukadni. - A kezeink pontosan összepasszolnak... Mintha csak nekem találtak volna ki téged - mosolyodik el halványan, miközben mélyen a szemembe néz.
- Lehet, hogy így is van - mosolygok. - De azt tudnod kell, hogy nem akarom, hogy rám várj! Lehetséges, hogy...
- Ígérem még találkozunk - jelenti ki biztatóan, mire csak bólintok. Meg akar csókolni, de eltolom magamtól.
- Higgy nekem, hogy te sem akarod ennél jobban megnehezíteni - nézek rá komolyan, de a könnyeim patakokban folynak, mire egy puszit nyom az arcomra. Megölelem, majd elindulok a kijárat felé, amint elkezdik a felszállást a gépre. Kilépek a reptér elé és leintek egy taxit, majd beszállok és bemondom a címem. Mintha tök egyedül lennék a járműben a térdemre borulok és sírni kezdek. Észre sem veszem, hogy megérkezünk, gyorsan fizetek, majd berohanok és ledobva kabátom és a cipőm a szobámba sietek és az ágyra vetem magam.




*Riker szemszöge*

*Hely: A repülőn*

*Idő: ugyanazon éjszaka 0:17*



- Rocky, hagyd már abba! - próbálom fékezni búgócsigaként üzemelő öcsémet.
- Akkor és ott forgolódok, ahol akarok - jelenti ki és folytatja a mocorgással megspékelt forgást az ülésen. Nem is Rocky Mark Lynch lenne, ha nem mondana ellent fűnek-fának, vagyis a saját bátyjának. Tini és Delly pedig már harmadjára nevetnek fel, mint a kislányok a teadélutánon. Lehet, hogy a következő tettük az lesz, hogy elkezdik énekelni kánonban a My Little Pony-t. Ell pedig... Nos jól megszívta, mert Ross nem éppen a legjobb kedvében van, így nem tud vele bohóckodni. Most, hogy jobban elnézem, lehet, hogy össze kéne vakarnom Ross-t.
- Ratliff! - kiabálom suttogva.
- Mi van? - néz rám értetlenül.
- Cseréljünk helyet!
- Oké - egyezik bele, majd majdnem teljesen észrevétlenül felcseréljük ülő helyeinket. Drága öcsém a fejét az előtte ülő ülésének támasztja és valamit motyog magában, de alig hallhatóan. Ha esetlegesen denevérré tudnék változni, akkor tudnám, hogy mit makog.
- Akkor ezt most mond el érthetően, mert nem vagyok anya, hogy mindent halljak - szólok Ross-nak.
- Ahogy Rocky sem vagy, mert a poénkodás nem a te asztalod - dől hátra egy mély sóhaj kíséretében.
- Lehet, de viszont Riker vagyok, szóval tudom, hogy valami bajod van. És van egy olyan sejtésem, hogy Jo a bajod. El kell engedned tesó!
- Te el tudnád engedni Tini-t? - kérdi, mire kénytelen vagyok belátni, hogy igaza van. - Na látod! Joannie a részemmé vált... Szeretem őt itt - mutat a fejére. - És itt - helyezi kezét a szívére. - És sosem fogom elengedni.

4. fejezet

*Ross szemszöge*

*Hely: Lynch-ék kórterme*

*Idő: Egy nappal a srácok kiengedése előtt*

- Oké még egy vérminta és békén hagylak titeket - hallatszik a mai nap folyamán ötödjére Joannie szájából ez a mondat.
- Tuti, hogy vámpír! - pattan fel Ell.
- Igazából én egy csillámpóni vagyok, csak egy gonosz unikornis elátkozott és most éjszakánként béka, nappal pedig egy Joannie Ashley Jensen nevezetű ápolónő vagyok - néz halál komoly fejjel Jo, amíg kinyit egy steril tűt.
- És várod, amíg jön egy szőke, magas srác, akinek a neve rímel a koszra, hogy csókjával megtörje az átkot? - vág meghatódott fejet Rydel, mire amolyan "Ha nem találod a Hello Kitty-d, akkor keresd a WC-ben" (?) fejet vágok. Joannie stoptábla piros fejjel hajol le hozzám vért venni. Végig ment mindenkin, majd elrohant valahova.
- Mit csináltatok Jo-val? - lép be fura fejet vágva Chris.
- Mi semmit - emeli fel védekezőn a kezét Riker.
- Majdnem elejtette a tálcányi véres kémcsövet, annyira nevetett - ül le az előtte szóló ágya szélére, majd hosszasan megcsókolja.
- Levegőt nem kéne venni? - kérdem egy idő után.
- Hozd már vissza Joannie-t, addig legalább csendben van - néz kérlelőn Rik Tini-re, de még mielőtt bármit mondhatna szegény lány Jo lép be.
- Te most velem jössz szöszi - állít fel, majd kihúz a szobából. A legfelső emeletre visz, majd bekopog egy nagy ajtón, amin a következő felirat látható "RÖNTGEN". Bemegyünk és egy boszira emlékeztető doktornő áll benn egy gépnél.
- Miért is vagyok itt? - nézek Jo-ra.
- Csinálunk egy röntgent, hogy milyen állapotban van a kezed. És most mindent vegyél le a felsőtestedről, ami egy kicsit is fémes - ekkor végignézek magamon és leesik a tantusz, hogy Riker-től lenyúltam az egyik felsőjét, amin valami ezüst-aranyra színezett gomb van.
- Ezt? - húzom meg egy kicsit az engem fedő ruhadarabot.
- Igen vedd le! - bólint. - És ha lehet azt ne említsd a tesóidnak, mert már kellőképp belénk másztak - nevet.
- Hát igen, ők már csak ilyenek. De nem bánnád nem? - veszem le a felsőm.
- Mégis mit?
- Hát tudod... - vakarom meg a tarkóm.
- Öhm... Inkább most állj be oda - int a nagy gép felé. Beállok, de valahogy sehogy sem a jó irányba. - Várj segítek! - lép be mellém, majd puha kezeivel megfogja a vállam és betájol, így pont szemben állok vele.
- Kösz - mosolyodok el halványan. Hirtelen csak egy ajtócsapódást lehet hallani. A doki kirohant valamiért.
- Öhm...Szívesen. Állj meg így és megcsinálom felvételeket - helyezik kezét a mellkasomra. Ráhelyezem az övére az én kezeim és közelebb húzom magamhoz. Pár centi van csak köztünk. Egyre gyorsabban ver a szíve és egyre gyorsabban veszi a levegőt. Megfogom az állát és felemelem a fejét. Alig pár milliméter és az ajkaink súrolják egymást.
- Ha nem akarod, akkor...-kezdek bele, de ajkait az enyémre tapasztja, majd pár másodperc után elválik tőlem.
- Ne haragudj csak...
- Semmi baj. Ez lett volna az én következős cselekedetem is, csak megelőztél - nevetek, mire elmosolyodik.
- Szóval itt állj meg! És meg ne moccanj! - lép a képernyőhöz, ami a gép előtt van. Megcsináltuk a felvételeket, majd visszamentünk a kórterembe. Mintha mi sem történt volna....

3. fejezet

*Joannie szemszöge*

*Hely: a denveri kórház 5. emelete (traumatológia/baleseti sebészet)*

*Idő: három nap múlva, délelőtt 11:03*

Már háromszor körbefutottam a kórházat, de nem tudom, hogy hova tüntette el ez a sok észkombájn a srácok papírjait. Mindegy, most itt megállok, mert ma még nem kajáltam semmit és kezdek rettenetesen éhes lenni. Bementem a nővérszobába a pénztárcámért, majd leballagtam a büfébe egy szendvicsért, aztán vissza vonszoltam magam az 5.-re. Bele akartam harapni a szendómba, de ahogy ezt megkíséreltem csörögni kezdett a telefonom. Sóhajtva visszatettem a csomagolásába az ételt, majd felvettem.
- Én Jo vagyok és te? - szólok bele unottan.
- Még mindig az intenzíves doki vagyok Jo - hát igen, én az osztályokhoz kötöm a dokikat. - Felébredt.
- Ross? - erre leteszi a telefont. Miért csinálják ezt?! Komolyan az összes doki ezzel szórakoztatja magát.
Berohantam a srácok jelenlegi kórtermébe, mert tegnap előtt áthelyezték őket.
- Mizu Jo? - kérdezi egyből az ágyán félig ülő helyzetben lévő, dobozos gyümölcslevet szürcsölgető Ellington.
- Most egy kicsit eltűnök, csak muszáj megnéznem a szöszit, mert az itteni orvosok nem mondanak az ég világon semmi használhatót - fordulok sarkon, majd át gyalogolok a másik pavilon első emeletére, megint. A folyosón egy kupacba voltak gyűlve a tinilányok. Kellett egy kis idő, komoly 10 másodperc, hogy rájöjjek miért is ácsorognak itt türelmetlenül...Milyen meglepő, Ross miatt van itt a fél USA. Félre lökve a lányokat próbáltam bejutni, de valamelyik elkapta a kezem és visszarántott.
- Ha én nem jutok be, akkor te sem - dobja hátra festett szőke haját a plasztik cica.
- Én bemegyek, mert itt dolgozom, szóval vagy levágom a kézfejed, vagy elengedsz magadtól! - mondom flegmán, széles nagyképű vigyorral az arcomon. Idegesen elenged, én meg berontok a kórterembe.
- Végre itt van, akkor én megyek is - suhan el mellettem a doki. A szöszi ágyához megyek, ugyan fent van de nem igazán tudja, hogy mi van.
- Meghaltam és azért fehér minden? - erre csak elnevetem magam, mire rám néz. - Tuti a mennyben vagyok, mert még angyalom is van.
- Csak az ápolód vagyok. És mindenki mázlijára élsz - mosolygok. - Három nap kóma. Hogy érzed magad?
- Most hogy ilyen biztos és csinos kezekben, jobban - próbál felülni, de mellkasánál fogva visszatolom.
- Na ez az, amit nem csinálsz! Kerüljük el a legrosszabbakat!
- Amúgy mit is mondtál hogy hívnak? - teszi le a fejét, majd felém fordítja.
- Joannie vagyok. És most felhívom Stormie-t és Mark-ot, hogy felébredtél - veszem ki a telefonom a zsebemből.
- Ismered a szüleim? - ijed meg.
- Nyugi, nem vagyok őrült rajongó, csak sokat beszélgettünk. Ők az ötödiken a tesóiddal ücsörögtek, én pedig idelent voltam... Veled - erre elmosolyodik és egy halk köszönömöt is kiejt a száján. Felhívtam a szülőket, akik egyből felvitették Ross-sot a többiekhez.

*Riker szemszöge*

*Hely: Lynch-ék kórterme az ötödiken*

*Idő: délelőtt 11:10*

- Már azt hittük, hogy sosem ébredsz fel - ugrik az öcsém nyakába boldogan Rydel.
- Aú! - kiáltja el magát a tolószékben ülő Ross.
- Gyere, támaszkodj rám! - segíti fel, majd az ágyra fekteti Jo Ross-ot. - Behozom a papírokat, addig maradj nyugton! - helyezi rá mosolyogva a takarót, majd kimegy. Az öcsém hatalmas vigyorral az arcán néz utána.
- Valaki szerelmes - dalolássza Christine, de Ross-nak fel se tűnik semmi.
- Ember! - löki meg az álmodozó ágyát Ell.
- Mi van?
- Ahogy sejtettem... - ingatom a fejem. - Reménytelenül szerelmes.
- Mi? Hogy? Mi? Én? Nem - ellenkezik.
- Olyan aranyos! - tapsikol Delly. - Az öcsi beleszeretett az ápolónőjébe.
- De én ne...
- Kár, hogy 1 hét múlva visszamegyünk Los Angeles-be és valószínűleg soha többet nem látják egymást - töri le mindenki kedvét Rocky. Na ilyen se sűrűn van.
- Várj! Mi?! - kapja fel a fejét Ross.
- Joannie denveri. Valószínűleg soha nem fog LA-be jönni huzamosabb időre.
- Szóval so...
- Jó hír! - ront be Joannie. - Egy nappal előbb elmehettek.
- Hát ez remek - mondja unottan Ross.
Christine sóhajtva leül az ágyam szélére, én pedig felülök és átkarolom. Sajnálom Ross-ot. Látszik, hogy nagyon bírja Jo-t.

2. fejezet

*Riker szemszöge*

*Hely: A denveri kórház intenzív osztálya*

*Idő: délután 5:22*

- Hol vagyok? - kérdezem kis idő elteltével, ahogy kinyitom a szemem.
- Itt - válaszolja egy lágy, ismerős hang mellőlem.
- Christine, te még még mindig olyan okos vagy - nevetek, de a nyilalló, égő fájdalom miatt abba is hagyom.
- Amúgy a denveri kórház intenzívjén. Hogy érzed magad? - ül le az ágyam szélére.
- MI?! És a többiek? - kérdezem kétségbeesetten, mire Tini mellénk pillant, ahol Rocky és Ell fekszik, majd maga mögé néz, ahol Ross és Rydel foglalnak el egy-egy helyet. - Mi történt? - kérdezem elhaló hangon.
- Az utolsó ugrásnál beszakadt alattatok a színpad. Eddig csak te ébredtél fel.
- A hölgynek igaza van - jön be egy fehér köpenyes alak, gondolom az orvos, majd megáll mellettem, de Rocky és Ell ágyára pillant, mert Ell megmozdul Rocky pedig nyöszörgött. - Na most már nem csak ön van fent. Felhívom a legügyesebb gyakornokunkat, mert őt kedvükre tudják ugráltatni - veszi elő a telefonját, majd valami Jo-val beszél. Még életemben nem láttam férfi ápolót, de egyszer mindent el kell kezdeni.


*Joannie szemszöge*

*Hely: Az intenzív*

*Idő: délután 5:31*

Benyitottam a kórterembe, amit a doki emlegetett a telefonba, de még mindig egy kórlapot elemeztem. Szeretem ezt csinálni, nem tudom miért.
- Srácok Jo. Jo a betegeid. Sok sikert! - viharzik ki mellettem megbízóm. Zavarodottan néztem körbe, mikor megpillantottan a legalább ugyanennyire zavaros tekintetű körülbelül velem egy idős betegeket.
- Te vagy Jo? - áll meg velem szemben egy szőke lány és úgy néz, mint aki valami teljesen másra számított.
- Lehetek a fogtündér is ha gondolod. Egyébként Joannie vagyok - nyújtok neki kezet, amit el is fogad. - Szóval ti vagytok, akik miatt nincs egy perc pihenőm se - veszem kezembe az orvosi jegyzeteket, amik az ágyhoz vannak, vagyis már csak voltak kötve.
- Igen. Én Christine vagyok. Ő itt Riker, Rocky és Ellington - mutat végig az éber soron, majd a kóma részlegre tér. - Rydel és Ross.
- Örülök, hogy találkoztunk, gondolom ti nem annyira, de az most egy kicsit mellékes. Elvégezzük a rutin vizsgálatokat, majd meglátjuk, hogy meddig lesztek itt - lépek az élettelenül fekvő lányhoz és fiúhoz, majd egyesével megnézem a kórlapjukat. Ahogy a srácét olvasom felpillantok. Nagyon helyes, szőke haja kuszán áll, ahogy fekszik, tisztán látszik, hogy mennyire magas és izmos. Pontosan annyi idős, mint én.
- Minden rendben? - néz rám furcsán Christine.
- Persze - fújom ki a mélyen beszívott levegőt. - A szüleitek...
- Már úton vannak - nyöszörgi keservesen Riker (?), mindegy is, a szöszi srác. Egyesével kitolattam az ébren lévőket a vizsgálatokra, és mire végeztünk a szülők is befutottak és a lány is felébredt.
- Mikor jöhetnek vissza Los Angeles-be? - néz rám aggódó tekintettel az anya.
- Ross-nak még fel kell ébrednie, amit őszintén nem tudok időhöz kötni. Lehet hogy ma, de lehet, hogy csak napok, esetleg hetek múlva ébred fel. Ami pedig a többieket illeti... legalább fél évig semmi tánc és úgy 3 hónapig kerüljék a fellépéseket is - a nő és a férje csak bólintanak annak jeléül, hogy megértették, én pedig kiindulok.
- Várjon! - kiált utánam a férfi. - Esetleg nem tud valami szállodát itt a közelben?
- Innen pár száz méterre van egy, egész jó kis hely - válaszolok mosolyogva, majd kimegyek, ahol anyámba ütközök bele.
- Na hogy ment? - néz rám kérdőn.
- Négyen már felébredtek, de az a szőke fiú...
- Talán aggódsz érte?
- Szívemen viselem a betegeim életét. És ez alól Ő sem különb.
- Ha csak ez a helyzet, akkor minden rendben. Csak tudod azt hittem, hogy jobban kedveled, mint egy betegedet - erre csak lehajtom a fejem. Mindig féltem, hogy ha egyszer ne adj isten szerelmes leszek, akkor csak veszekedni fogunk, mint anya és apa. - Ha készen állsz rá, akkor nem fogod tudni megakadályozni - erre csak halványan elmosolyodok.
- Nem hiszek az első látás szerelemben. És Ő CSAK EGY BETEGEM - hangsúlyozom ki. - Semmi több...

1. fejezet

*Ross szemszöge*  

*Hely: A denveri aréna*

*Idő: este 10:39*

- Öt perc és kezdődik a koncert. Hol van Riker? - áll meg mellettem Delly.
- Komolyan úgy nézek ki, mint aki tudja? - fordítom felé a fejem.
- Most hogy jobban megnézlek... Nem úgy nézel ki, mint aki túl sok mindent tud - fogja meg a vállam Rydel, miközben együtt érzően néz, majd röhög.
- Hol van Rik? - jön oda Rocky is. Hát ez remek! Olyan vagyok mint egy két lábon járó térkép? Nem, tuti, hogy nyomkövetőnek néznek.
- Soha nem késett még el. Ráadásul Tini is a VIP szekcióban van Ell-lel. Még egy darabig (kemény 4 percig) kerestük azt a szerencsétlent, mire Ő maga futott be.
- Készen álltok? - áll meg előttünk halál nyugodtan.
- Ember! Én erre születtem - igazítom meg a nemlétező gallérom, mivel pólóban vagyok.
- Akkor...
- READY, SET, ROCK! - kiálltjuk egyszerre, majd felrohanunk a színpadra. A koncert utolsó számánál már az adrenalin szintünk az egekbe volt, így kiálltunk mind az öten a színpad elejére, így csak a gitárokat lehetett hallani.


*Christine szemszöge*

*Hely: A VIP szekció*

*Idő: valamikor éjfél körül*

Az őrök végre eltakarodtak az útból, így én is tudom egy kicsit élvezni a koncertet. Épp a Rock that Rock
megy. Imádom Dellus hangját és ezt a számot is, főleg az utolsó részét, mikor elhallgat a a zene és a szöszi hangját hallom csak. Oh most jön!
"Rock! Rock! Baby! Rock! Rock! Baby! Rock! Rock! Come on and Rock that Rock with me!"
- URAM ATYÁM! - kiáltom el magam, ahogy beszakad a srácok alatt a színpad.

*Joannie szemszöge*

*Hely: A denveri kórház*

*Idő: másnap délután 5:23*

- Héj Dr. Smith! - kiabálok a gyerekosztály egyik dokija után.
- Igen? - lép vissza hozzám.
- Ezen a kórlapon az van, hogy Annabell Mcnakamara-nak gyomormosásra kellett bejönnie, de itt az áll, hogy a pajzsmirigy gyulladása van - koppintok rá a rögzített papírra.
- Ó! Köszönöm, hogy szóltál Jo. A mellette fekvő kislánynak vannak pajzsmirigy problémái, csak tudja eléggé szét van esve mindenki, mert valami banda balesetet szenvedett tegnap este, fent fekszenek az intenzíven és a rajongók lassan darabjaira szaggatják a kórházat - fogja a fejét, majd gyorsan kijavítja az adatokat és megy is tovább. Végre van... Volt egy kis szünetem, de már nincs, mert kellek a kettes pavilon első emeletén. Vajon megint miért kellek az intenzíven?