2. fejezet

*Riker szemszöge*

*Hely: A denveri kórház intenzív osztálya*

*Idő: délután 5:22*

- Hol vagyok? - kérdezem kis idő elteltével, ahogy kinyitom a szemem.
- Itt - válaszolja egy lágy, ismerős hang mellőlem.
- Christine, te még még mindig olyan okos vagy - nevetek, de a nyilalló, égő fájdalom miatt abba is hagyom.
- Amúgy a denveri kórház intenzívjén. Hogy érzed magad? - ül le az ágyam szélére.
- MI?! És a többiek? - kérdezem kétségbeesetten, mire Tini mellénk pillant, ahol Rocky és Ell fekszik, majd maga mögé néz, ahol Ross és Rydel foglalnak el egy-egy helyet. - Mi történt? - kérdezem elhaló hangon.
- Az utolsó ugrásnál beszakadt alattatok a színpad. Eddig csak te ébredtél fel.
- A hölgynek igaza van - jön be egy fehér köpenyes alak, gondolom az orvos, majd megáll mellettem, de Rocky és Ell ágyára pillant, mert Ell megmozdul Rocky pedig nyöszörgött. - Na most már nem csak ön van fent. Felhívom a legügyesebb gyakornokunkat, mert őt kedvükre tudják ugráltatni - veszi elő a telefonját, majd valami Jo-val beszél. Még életemben nem láttam férfi ápolót, de egyszer mindent el kell kezdeni.


*Joannie szemszöge*

*Hely: Az intenzív*

*Idő: délután 5:31*

Benyitottam a kórterembe, amit a doki emlegetett a telefonba, de még mindig egy kórlapot elemeztem. Szeretem ezt csinálni, nem tudom miért.
- Srácok Jo. Jo a betegeid. Sok sikert! - viharzik ki mellettem megbízóm. Zavarodottan néztem körbe, mikor megpillantottan a legalább ugyanennyire zavaros tekintetű körülbelül velem egy idős betegeket.
- Te vagy Jo? - áll meg velem szemben egy szőke lány és úgy néz, mint aki valami teljesen másra számított.
- Lehetek a fogtündér is ha gondolod. Egyébként Joannie vagyok - nyújtok neki kezet, amit el is fogad. - Szóval ti vagytok, akik miatt nincs egy perc pihenőm se - veszem kezembe az orvosi jegyzeteket, amik az ágyhoz vannak, vagyis már csak voltak kötve.
- Igen. Én Christine vagyok. Ő itt Riker, Rocky és Ellington - mutat végig az éber soron, majd a kóma részlegre tér. - Rydel és Ross.
- Örülök, hogy találkoztunk, gondolom ti nem annyira, de az most egy kicsit mellékes. Elvégezzük a rutin vizsgálatokat, majd meglátjuk, hogy meddig lesztek itt - lépek az élettelenül fekvő lányhoz és fiúhoz, majd egyesével megnézem a kórlapjukat. Ahogy a srácét olvasom felpillantok. Nagyon helyes, szőke haja kuszán áll, ahogy fekszik, tisztán látszik, hogy mennyire magas és izmos. Pontosan annyi idős, mint én.
- Minden rendben? - néz rám furcsán Christine.
- Persze - fújom ki a mélyen beszívott levegőt. - A szüleitek...
- Már úton vannak - nyöszörgi keservesen Riker (?), mindegy is, a szöszi srác. Egyesével kitolattam az ébren lévőket a vizsgálatokra, és mire végeztünk a szülők is befutottak és a lány is felébredt.
- Mikor jöhetnek vissza Los Angeles-be? - néz rám aggódó tekintettel az anya.
- Ross-nak még fel kell ébrednie, amit őszintén nem tudok időhöz kötni. Lehet hogy ma, de lehet, hogy csak napok, esetleg hetek múlva ébred fel. Ami pedig a többieket illeti... legalább fél évig semmi tánc és úgy 3 hónapig kerüljék a fellépéseket is - a nő és a férje csak bólintanak annak jeléül, hogy megértették, én pedig kiindulok.
- Várjon! - kiált utánam a férfi. - Esetleg nem tud valami szállodát itt a közelben?
- Innen pár száz méterre van egy, egész jó kis hely - válaszolok mosolyogva, majd kimegyek, ahol anyámba ütközök bele.
- Na hogy ment? - néz rám kérdőn.
- Négyen már felébredtek, de az a szőke fiú...
- Talán aggódsz érte?
- Szívemen viselem a betegeim életét. És ez alól Ő sem különb.
- Ha csak ez a helyzet, akkor minden rendben. Csak tudod azt hittem, hogy jobban kedveled, mint egy betegedet - erre csak lehajtom a fejem. Mindig féltem, hogy ha egyszer ne adj isten szerelmes leszek, akkor csak veszekedni fogunk, mint anya és apa. - Ha készen állsz rá, akkor nem fogod tudni megakadályozni - erre csak halványan elmosolyodok.
- Nem hiszek az első látás szerelemben. És Ő CSAK EGY BETEGEM - hangsúlyozom ki. - Semmi több...